Eszter tehát megvolt, én útban hazafelé, négy nap múlva indulnom kellett egy csapattal Svájcba az első Simme-Sahne raftingtúránkra, a lában egy atomtámadás lenyomata volt, frankón ha valaki lefotózta volna és a napalmhoz illusztrációnak rakja a vietnami háborús képekhez senki meg nem mondta volna, hogy nem eredeti. Két nap alatt hazaértem maradt még az indulással együtt három napom. Két hét adminisztrációs teendője, plusz úti előkészületek és bepakolás jutott erre az időre no és annak megszervezése, hogyan jut fel a cucc Paksról Bp-re, hiszen autóink úton voltak. Még paksi TV-s koromban ismerkedtem meg Horváth Margittal aki félállású újságíróként és családanyaként külsőzött csakúgy mint én, a TV-nél. Hatalmas barátság alakult ki közöttünk, Margit volt az aki minden hülyeségben izomból benne volt, aki sokat segített ha kértem, és akinek én is szívesen és örömmel segítettem két nagy röhögés között ha bármi problémája volt. Amolyan testvéri barátság alakult ki közöttünk. Meg sem lepődött amikor megkértem, hogy azon az ominózus pénteken ugyan segítsen már kissé szakadt Dacia típusú objektumával Pestre cipelni a cuccot. A lábam is gyógyítani kellett, eszembe jutott, hogy az első Loire túrán volt egy Enikő nevű nagyon szimpatikus orvosnő aki a Kun utcai kórház égési osztályán dolgozott. A vezetékneve nem volt meg, de mi az nekem, felhívtam az intézményt és lazán kértem a portástól:
- Az Enikő doktornővel szeretnék beszélni !
-Melyikkel mert három is van...
Némi nyomozás és magyarázkodás után kapcsolták "azt" az Enikő doktornőt. Pénteken a kora délutáni órákban tudott fogadni, este hatkor indult a csoport. Margit román csodáját valami hihetetlen módon pakoltuk tele 4 rafting hajóval, 30 mellénnyel, 30 lapáttal, 30 sisakkal, néhány általunk biztosított neoprénnel (a többség hál istennek hozott magának) dobózsákkal, saját csomaggal miegymással. Nem vicc, úgy ültem az anyósülésen, és csukta rám Margit az ajtót, hogy ölemben utazótáska, azon néhány mellény körülötte fejmagasságban minden irányban lapátok, amiből még Margit válláig is jutott néhány. A sárfogó gumi erős súrlódással tesztelte a betont, kisebb döccenőknél az alváz érintette a gumit. Úgy 8-10 mázsa cucc lehetett benn, plusz mi ketten, összesen kimerítve a teljes térfogatot. Ma a facebook korában egy ilyen fényképet sokan megosztanának, de néhányan a photosop tudatában kétségbe vonnák eredetét. Felértünk délután fél kettőre a délihez, Margit ott maradt vigyázni a cuccra, én átlavíroztam a metróval és az égett lábammal a Kun utcába. Enikő becsületesen lekente a lábam valami büdös kenőccsel, be is kötözte, és a lelkemre kötötte, hogy egy hétig víz nem érheti. Este elindult a buszunk, elbúcsúztam Margittól, másnap este Svájcba értünk és harmadnap úgy ítéltem meg, hogy az egy hét az alig több mint három nap, kicsit lerövidítem a terminust és mégiscsak magam kormányzom az egyik hajót, elvégre én vagyok az ötletgazda, a tulaj meg a túravezető egyszemélyben. Nos az "eredmény" engem is meglepett. Nekem rövid neoprénem volt aminek a szűk szára éppen a kötözött lábam magasságában szorította a combomat. A pár fokos - egyébként kristálytiszta - víz és az állandó súrlódás simára dörzsölte az égett combomat, de alatta már ott volt a nagyon-nagyon érzékeny rózsaszínű új bőr és a fájdalmaim is jelentősen csökkentek. Hallelujja, megeveztük a Sahnét is másnap, az azt követő napon pedig a Lechet is. És akkor jött újra a feketeleves. Tamás értesített, hogy a Marne-on ismét beadta a kulcsot a kisbusz, naponta bérelgetnek járművet, már alig van pénzük a következő csoport kis létszámú lesz, inkább vigyem vissza a Kadettet.
Persze rögtön tárcsáztam Margitot.
- Szia Te ( mindenhonnan )kiküldött tudósító! Mondd csak mit csinálsz mondjuk ma este, holnap és holnapután.
- Új pasim van most jön először hozzám, mert budapesti...
-Nem megy !
-Atyaisten, mi történt...?
-Te mész hozzá... de előtte Lajoshoz és elhozod a kis Opelt, megbeszélem vele. Pestről meg váltott vezetéssel indultok Németországba. A camping falán levő Európa térképre pillantottam amelyen az autópálya állomások is szerepeltek. Rosenheim!- kiáltottam fel,- az volt hozzánk a legközelebb, alig 120-150 kilométerre saccoltam, no ott találkozunk reggel 9 és 11 között. Margit nem az a típusú nő volt akinek sokat kellett magyarázni, vagy aki ellenkezett volna (pfúj piszkos fantáziájú olvasók, én csak az ilyen jellegű dolgokra értettem ezt), most már csak azt kellett elérni, hogy én a három táskámmal hogyan jutok el a rosenheimi autópálya állomásra. Körbejártam a campinget. Felfedeztem egy békésen nyaralgató magyar házaspárt két gyermekkel. Húsz perc múlva már az ismerősüknek mondhattam magam, amikor ártatlan arccal elmesélve, hogy gondban vagyok megkérdeztem a férjet, nem tenné-e meg nekem, hogy elugrik ide max. 150 km-re (autópálya az irányunkból nem volt) egy német autópálya állomásra.
- Megtenném de holnap kettőkor idejönnek az ismerőseink - hárította el a kérést, de azonnal lecsaptam:
- Ó hát ez remek. Velem reggel öt körül kellene indulni fél tízre már vissza is érsz. A benzint természetesen fizetem. Nem részletezem: újdonsült ismerősöm korábban kelt a szabadságán, mint egyébként szokott, de becsületből átvitt és letett a sztráda alatt az autópálya állomás magasságában. Átmentem az állomásra, amiről kiderült, hogy éppen átépítik, azaz le van zárva. Ez a kisebb baj lett volna, de a sztrádáról nem lehetett ráhajtani. Három táskámmal kiálltam a lezárt behajtóhoz, hogy onnan lessem a nagyon várt magyar rendszámú kis Opelt, amikor leszakadt az ég, és menekültem vissza. Margit természetesen túlment, kis bonyodalmak után azért némi spéttel egymásra leltünk. Már csak őket kellett visszautaztatnom. Azt tudtam, hogy a Loire-ról Kati sógornőm kalauzolásával indul egy busz hazafelé, úgy számoltam nagyjából délután kettő előtt nem érhet Saarbrückenbe, oda kell tehát addig átrongyolni, reggeli elmarad, késői ebéd majd ott a pályaállomáson és már repültünk is Németország túlsó határa felé. Ott is voltunk kettőre, kicsit aggódtunk, hogy nem ment-e már el a busz, ráadásul Katit sem tudtuk elérni, mert ugye az ember sógornője mikor felejtse el feltölteni a telefonját ha nem ilyenkor. Nosza egyikünk figyeli a buszt a másik kettő addig eszik - adtam ki az ukázt holtfáradt, és nagyon éhes segítőimnek. Ekkor lépett közbe a francia határrendészet, akik az istennek sem értették, hogy egy magyar kocsi két utasa hazafelé megy egy meg kifelé, de várakoznak valamiért valamire, és közölték együtt kell várakoznunk kinn a placcon. Nos ott egy órával később van ugyanolyan meleg mint itthon, azaz az év legmelegebb napjának legmelegebb óráiban dekkoltunk 4 órát a tűző napon a szinte izzó betonon, hulla fáradtan étlen-szomjan amíg a busz befutott. Ma sem győzök elég hálával visszagondolni Margit és Laci önfeláldozására, bár azt hiszem magukban engem is és a kedves mamát is emlegethették. Késő délután én is elindultam tehát tovább, először valahol Verdun magasságában álltam meg enni-inni, majd hajtottam tovább az esti szürkületben. Rájöttem, hogy aznap már úgysem tudják a kocsit használni, a másnap reggeli indulásukra Meauxból Lagnyba kényelmesen odaérek, előbb egy állomáson lezuhanyoztam, majd úgy Dormands környékén lejöttem a sztrádáról, hogy egy nyugodt alkalmas helyet keressek, ahol eltölthetem az éjszakámat. Hulla fáradtan hajtottam be egy kis ligetes parkerdőszerű csalitosba, lenyomtam az ülést és szinte azonnal elaludtam. Másnap reggel énekszóra ébredtem. Kocsim egy temető tulajdonképpeni főútján állt, a reggeli temetés gyászmenete akkurátusan kerülgette éppen a nem várt akadályt és feketében levő emberek csodálkoztak rá kócos zavart álomittas fejemre, amint felemelkedtem.
No irány Meaux! Időben odaértem. Meaux innenső oldalán a camping, a túloldalán úgy nyolc kilométerre egy csatorna indul, a folyó ugyanis az omega betűhöz hasonlóan hatalmas hurkot ír le. A csatornában kenuzni nem lehet, de a nagyon sűrűn közlekedő uszályok általában rendesek, a zsilipelés alatt fel lehet rájuk dobni a kenut és átvisznek. Elindult a csoport, én előre Lagnyba, ez már Párizs peremkerülete és déltől vártam őket a csónakház udvarán. De nem jöttek... és este hétig sem, akkor futottak be.
Az történt, hogy a francia zsilipek az év két napján vannak csak zárva: szenteste és július 14-én. Kivéve akkor és ott azon az augusztusi napon, amikor Párizs felszabadulásának 50. évfordulója volt és a vízi díszszemle innen indult és aznap zárva voltak a zsilipek. Így embereinknek plusz 28 kilométert kellett evezni, ezzel együtt nagyon jó hangulatban, bár kissé fáradtan kászálódtak ki a kenukból. Este a tábortűznél csillogó szemekkel mesélték milyen szuper volt a túra, mennyi élményük volt, mennyi szépet láttak. És akkor beütött a mennykő. Ékes példája a tömegpszichózis klinikai esetének. Egy E. Imréné nevű hölgyutas alaposan felöntött a garatra. Odatámolygott elém, és közölte, hogy adjak neki kártérítést az utolsó napi plusz evezésért. Azt hittem viccel, röhögve elhajtottam. de ekkor körbement a csapatnál, valami zavaros szöveget nyomott le egy rendeletre hivatkozva és feluszított mindenkit, hogy jöjjenek hozzám, mert nekik a kellemetlenségért jár kártérítés, még az összegét is tudni vélte 30 frank fejenként, és ha nem fizetek ő bizony beperel és minél többen csatlakoznak, annál nagyobb a pernyerés esélye. Azok az emberek akik odáig mosolyogva szorongatták a kezemet és hálálkodtak a túráért, a 30 frank reményben egyszeriben vérszomjas becsapott utasokká váltak. Egyféleképp tudtam őket leszerelni. Mindegyiknek a kezébe nyomtam egy nyilatkozatot, amelyikben elismertem, hogy az utolsó napon valóban kellemetlenség érte őket, és amennyiben a bíróság úgy ítéli meg, hogy ezért én vagyok a felelős (másnap azért kértem a hajózási hivatalban egy papírt arról, hogy váratlan volt a zsiliplezárás és nem szokványos az 50. évforduló ünneplése) természetesen kártalanítom őket.
Senki nem perelt be mondanom sem kell.
Az idén egyetlen kenutúránk lesz Passau és Bécs között július 17-26 között, külön nincs fenn a www.popeyelesko.hu oldalon, de az ugyanitt futó kerékpártúrával azonos időben és táborhelyeken zajlik majd és az ára is azonos.
A következő bejegyzésemig maradtam tisztelettel: Leskó László
