Az őrület hetei II

Elnézést, hogy a vadvízi fejezettel megtörtem az események leírásának folyamatosságát, javaslom tehát kedves olvasó, hogy képben legyél, olvasd el az őrület heteinek első részét. Azoknak is ajánlom akik olvasták, akik meg nem azoknak ez egyenesen elengedhetetlen, hogy értsék hol is tart a történet.

Elindultunk hát a stuttgarti autópályán, de az év egyik legmelegebb napjának néztünk elébe, vizünk is kevés volt, sürgősen javíttatni kellett a kocsit. Begurultunk egy autópálya állomásra, ahol a benzinkút egyik oldala piac volt,  jórészt törökökből álló árusokkal. Tankolás közben egy pontosan ugyanolyan színű és típusú furgonra lettünk figyelmesek, amely egy töröké volt és ott parkolt a piac és a töltőállomás között. Megkérdeztem a gazdáját, hogy hol szokta javíttatni. Azt mondta a túloldali faluban van egy jugoszláv a főtér mellett és ott. Átmentünk  a jelzett faluba. Esküszöm minden házba becsengettünk a főtér 300 méteres közelében, de jugoszláv autót szerelni tudó emberről senki nem tudott. Vissza a benzinkúthoz. Ott az árusok között találtam egy másik törököt aki ráadásul pár száz méterre lakott a kúttól. Azt mondta a fia autószerelő, 1 óra után ér haza az iskolából és biztosan megcsinálja. Nagyjából 11 óra volt, más választásunk nem nagyon volt, Győző elvegyült a zsibvásári forgatagban, én árnyékba állítottam az autót és időnként óvatosan lespricceltem hideg vízzel az atomtámadásra emlékeztető borzalmasan kinéző combomat.

Mondanom sem kell a gyerek fél kettő után ért csak haza. Vázoltam a helyzetet, ő bólintott, majd bement a házba azt mondta átöltözik.

Tíz perc után kijött - még mindig öltönyben - és letett egy kanna vizet a kocsi mellé és visszament.

Újabb 15 perc múlva - ismét csak öltönyben - lerakott egy szerszámos ládát, majd újabb jó tíz perccel később egy tölcsérrel a kezében jelent meg, természetesen még mindig öltönyben.

Agyonverem!- dörmögtem Győzőnek, akit a gondolatra is kivert a víz.

-Jaj csak azt ne, ő minden reményünk - esedezett a tolmácsom.

Úgy fél három táján a srác nekilátott szerelni, fél négy körül közölte, hogy készen van, menjünk el egy próbakörre. Úgy is lett, elmentünk, eleinte minden működött, majd egy kisebb emelkedőn újra csak forrni kezdett a víz. De ekkor rájöttünk, hogy a szerelés közben átállítódott a hűtőrács téli állásba, és így alig kap levegőt, ezt visszaállítottuk a hiba megszűnt, fellélegeztünk. Kifizettük a hatvan márkányi javítási költséget és elindultunk.

Azt már világosan láttuk, hogy Párizsba kell mennünk, hagyjuk a francba a csoportot Epernay-ben, nekik úgyis másnap indul a túra, majd reggel visszajövünk, Hajnika az alvását majd csak megoldja valahogy,  a cucca ugyanis a mi autónkban volt. Aznap az éjszakát a másik kisegítő emberem Tamás sátrában töltötte, olyan sikerrel, hogy szerelem lett belőle, majd borzalmas szakítási cirkusz évekkel később, de ez már egy másik történet. Kiszámoltam, hogy ha 120-as átlagot megyünk az autópályán és este nincs túl nagy forgalom Párizsban éjfél előtt ott lehetek az Eiffelnél. Pokolian fájt a lábam, aznap még nem ettem semmit, de véresre szorítottam a volánt és háromnegyed 12 után nem sokkal a helyszínen voltunk. Eszter és csoportja sehol. Biztosan elmentek körülnézni, hiszen a találkozás éjfél és 02 óra  közé volt tervezve, éjfélig visszajönnek - nyugtattam magam. Elmúlt éjfél, majd 1, 2 ,3 óra is, a csoportnak híre-hamva, lassan hajnalodott, már jószerivel csak egy két részeg, meg sötét kinézetű csavargó és hazafelé tartó ember lébecolt csak a torony alatt. Semmit nem tudtunk a kosaras kis csapatról, de nekünk vissza kellett fordulnunk Epernayben várták az autót, no és  Hajnika cuccát. Innen a kocsicsere után le kellett vinni a 250 km-re Bloisban levő csapatnak a tengelyt, hogy újabb 150 kilométerrel arrébb a feleségemnek vitt pakkot is kézbesítsem, néhány órás ottlét teljessé tegye családi életünket, mert a hosszú házasság titka a romantikus helyzetek kezelése. Mi vagy nem jól kezeltük, vagy nem ez a titok, mert konfliktusokkal teli házasságom épp most e sorok írásakor van a legnagyobb mélyponton, pedig isten látja a lelkemet romantikus helyzetekben tényleg nem volt hiány.

Indultunk tehát kelet felé, a felkelő nap egyenesen a combomra sütött , amelyen hatalmas hólyagok jelentek meg, bennük valami folyadék lötyögött, körülötte a bőr piros volt és olyan ráncos mint egy 120 éves  öregasszony arca és borzasztóan égett. Képzeld el kedves olvasó, ahogy a francia hajnalon lázasan zakatolt az agyam, mi lehet a kislánnyal, rendben van-e a csoport, odaérek-e időben Bloisban a szerelőhöz a tengellyel, mit mondok a feleségemnek, hogyan szervezzük meg ha Eszterke hazaér a róla való gondoskodást, mindeközben bal kézzel markoltam a volánt a jobb kezemmel meg egy újságpapírral árnyékoltam a napsugarak elől tüzesen izzó combomat.

Reggel Epernayben Győző csatlakozott a csoporthoz, nagy adag mea culpa Hajnikának, akinek gyanúsan és boldogan csillogott a szeme és közölte, hogy dacára nálam levő hálózsákjának nem fázott az éjszaka. Tamás a sofőr is jóleső érzéssel és megértő pillantásokkal nyugtázta , hogy csak egy nap késéssel gondoskodtam Hajnikáról, de hála az ő önfeláldozásának minden megoldódott. Eligazítottam a társaságot, útközben amúgy is elmondtam már minden részletet Győzőnek irány tovább Blois!  Átültem a kis Opel Kadettbe (vállban kicsit szűk volt) tovább dél felé, újságpapír a kézben mert már arról sütött a nap. Három óra alatt Bloisban voltam, Gáboréknak átadtam a tengelyt, megbeszéltem a túra végén hova megy értük a busz és irány Langeais.Az idén nincs Loire túrám és, hogy értsd kedves olvasó a helyszínek közötti összefüggéseket vegyél elő egy térképet, mert ezúttal a www.popeyelesko.hu oldalakon nem találsz útleírást.

Feleségem jött elém a campingben.

Eszter elveszett! -mondtam kétségbeesetten ,de ő csak mosolygott.

Nagy kő esett le a szívemről. No hál istennek. Biztos ide hozták be Marihoz amikor visszafelé Dél-Franciaországból Párizs felé mentek. Logikus is, hiszen majdnem útba esik. Jót nevetgéltünk, elmeséltem a forrázásom történetét, ő is csapatának apróbb kalandjait majd így szólt:

- Na most már előjöhet!

-Ki?

-Hát Eszter

-De hát itt van nem?

Ekkor értette meg, hogy tényleg elvesztettem a lányunkat, akiről abban a pillanatban csak azt tudtuk, hogy valahol Európában van. Azt gondolta ugyanis először, hogy csak elbújt a kislány, vagy a camping melletti kis vurstliban maradt - ami kedvenc helye lehetett egy 12 éves kislánynak, és én meg hülyéskedek. Én meg a nyugodt mosolyából arra következtettem, hogy már régen nála van és vagy kerékpározik vagy alszik a sátorban. Rádöbbentünk a keserű valóságra. Azonnal telefonok haza, keressék az edzőnőt, azt azért gondoltuk, hogy nem tették ki az utcára Párizsban, hol egyen, hol aludjon, mit csináljon stb. ha hazaér. Sikerrel is jártunk, a kislányunk egy napot buszozott dél-Franciaországból Párizsig, majd kettőt Párizsból Paksig, ahol egy gyors fürdés és tiszta ruha váltás után sógornőm felrakta a Loire-ra induló újabb buszra. megint 2 nap buszozás következett, újra keresztül Európán. Megérkezett a Loire-hoz, 18 órát aludt egyfolytában, majd dühében az aznapi csoporttal 65 kilométert kerékpározott mire enyhült valamit a morcossága.

Az történt ugyanis, hogy az edzőnő úgy emlékezett, hogy 10 és éjfél között találkozunk. Tíztől fél 12-ig vártak, de a busznak indulni kellett, így hát azt gondolván, hogy velem valami rendkívüli történt - ebben speciel mennyire igazuk volt - az éjfélt nem várták meg, 1-2 perccel az én érkezésem előtt hazaindultak leánygyermekemmel..

Az én vesszőfutásom azonban még nem ért véget, amúgy is izgalmas napok elé néztem, de az égési sérülésem és néhány egyéb nem várt esemény kalandfilmmé tette a következő napokat. De erről majd legközelebb.Addig is maradtam tisztelettel: Leskó László