Hát igen... Újra előveszünk egy régi sikeres dolgot. Hat alkalommal is csináltunk túrát Londontól Párizsig, minden alkalommal nagy sikerel, sőt egy hetedik is volt, amikor az irányon fordítottunk és Párizsból tekertünk Londonba.parliament.jpg És most újra lesz, még pár hét és megtalálhatjátok a www.popeyelesko.hu oldalon. Ha valakit érdekelnek a részletek az írjon nekem. Addig is emlékezem. Jönnek elő a régi dolgok és ez egy rendhagyó fejezet lesz. A történések között semmi összefüggés, csak a láncszemek egy bizonyos útvonallal kapcsolatos villanások lesznek. Egy kicsit azért, hogy belelásson az olvasó miken megy keresztül egy túraszervező az áhított siker érdekében. És az emlékképek sokasodnak, így ez a fejezet többrészes lesz. Most még csak az előkészületekről írok.images.jpg
Nos 1994-et írtunk annak is december közepét. Osztályommal az észak-olaszországi Pejóban síztünk, meglátogatva a Tonale gleccsert is. Irgalmatlan hideg volt, öt napon keresztül szakadt a hó, de a fene bánta. Diákjaim amúgy szerencsésnek mondhatták ( és mondták is ) magukat, minden szentnek maga felé hajlik egy kicsit a keze, a saját osztályom általában a legjobb vízitúrákon vett részt, a hőskorában belekóstolt a vadvízi evezés rejtelmeibe , és hát a Dolomitok legszebb helyein sízett köszönhetően áldozatkészségüknek és hát egy kicsit az én találékonyságomnak.
Következő év nyarára terveztük az első London-Párizs kerékpártúránkat, ekkor már túl voltunk néhány nagy sikerű Loire túrán, vágytunk elhagyni az öreg kontinenst ...és hát gyönyörűen hangzott az útitervben két sokak által álmodott európai nagyváros között a bringázás lehetősége. Ha már Pejóban voltunk, logikus volt, hogy bizonyos költségkímélés szempontjából onnan ugorjunk ki a ködös Albionba és onnan visszafelé felmérve az utat dolgozzuk ki az útitervet. Mert hát az utas az különös emberfaj, csak kérdez, csak kérdez csak kérdez, és hát nincs kínosabb annál, mint amikor az ember nem tud válaszolni. Mi pedig tudunk. Igaz néha csak arra emlékszünk, hogy a nagy tölgyfánál kell balra menni, mert a falu neve nem ugrik be, de jó tudni, hogy hova lehet lezárni a kikötőben a kerékpárokat, vagy éppen hol tudjuk elkerülni a forgalmasabb utakat.
Lejárt tehát az iskolai tábor ideje, egyik kollégám a busszal hazaindult az osztállyal, mi pedig feleségemmel és 23 hónapos Bence típusú gyermekemmel valamint angol tolmács kollégámmal Győzővel elindultunk sokéves Citroen típusú kocsinkkal, hogy Hannibál gyanánt átvágjunk az Alpokon, kicsit ellentétes irányban, mint anno az elefántok, viszont irgalmatlan hóviharban, ami a mélyebb völgyekben esőként érkezett. Az első hatvan kilométeren háromszor hólánc fel, hólánc le, nagy gyakorlatot és ruhámon rengeteg sarat szerezve a szereléssel. Így értünk el Chiavennába immár hólánccal. A térképen korábban kinéztem az útvonalat a Madesimo hágó felé, a városkában feleségemmel meg is jegyeztük: Itt volt nyolc évvel ezelőtt, hogy St. Moritz felől lefele jövet a Maloja hágón ripityára égett öreg zsigulink fékje. - Hú, azok borzalmas kanyarok voltak, ugye emerre nem lesznek?- pislantott rám . Tétova válaszomban kevés őszinteséget sejtett, így hát szorítva az első ülés támláját mellette szuszogó törpénkkel az első ülésen csendben imádkozó kollégával megkezdtük őrült utunkat a hágó felé. Visszafelé jövet megállapítottuk, hogy igazán feltűnhetett volna, hogy az utolsó településeken be volt deszkázva az ablakok döntő többsége. Figyeltem , hogy az útszéli karók között haladjak de egyre nagyobb lett a hó. Már láttuk a hágó tetején levő valószínűleg vámház lámpáit amikor jó háromméteres hófalba futottunk, megértve ezzel, hogy errefelé nincs tovább. Óvatosan tolattam vissza, feleségem folyamatos szitokáradata között ( ilyen helyzetekbe mindig feltűnően ideges az asszony ) majd vagy tízszeres előre-hátra y-nal megfordultam a szűk úton és visszaindultam Chiavennába, ez volt a második szerencsefaktor, közben ugyanis már a jövetben letett kocsinyomot is eltüntette a hófúvás. Nyáron direkte arra autóztam és megfagyott ereimben a vér. Az út ugyanis olyan töltésféleként kanyargott a rudak akkor is kinn voltak de az út, amely természetesen októbertől áprilisig zárva, - csak mi nem vettük észre a táblát- úgy kanyarog felfelé, hogy aki arról letér több száz métert csúszik a hegyoldalon. Ha leestünk volna hóolvadásig meg nem találnak bennünket az biztos, ráadásul senki nem tudta merre is indultunk el. Szóval leértünk Chiavennába és elindultunk a Maloja pass felé az egyszer valamikor nyáron már átélt rosszemlékű szerpentinen. Síri csend volt a kocsiban, szakadt a hó odakinn az út járható volt, de féltünk ha megállunk már nem tudunk elindulni ( Chiavennában ugyanis ismét kénytelenek voltunk a hóláncot levenni , mert ott csak szimplán vizes volt az út ), felfele menet sem tűnt eleinte vészesnek, amikor meg már az volt, akkor a kanyarok között lehetetlen volt megállni. Erőlködtünk felfelé, amikor Bence elgügyögte: -kakilni kell. Megálljunk? Vetkőztessük le a gyereket, és ki vele a hófúvásba ? Különben is már mindjárt fenn vagyunk ! Pár perc múlva az illatokból éreztük: Bence nem bírta. De a nagyobb baj, hogy a kocsi sem. Az egyes-kettesben történő kipörgős erőlködés felőrölte a hűtővizet, kis piros lámpa figyelmeztetett sürgősen az azonnali megállásra, ha nem éreztük volna mi is a gőz illatát. Megálltunk egy kiszögellésben. Megvártuk amíg lehűl a motor, közben Marcsi házakat pillantott meg pár száz méteres körzetben. Kétségbeesetten kopogtatott sorba mindegyikbe kezében edénnyel egy kis vízért ( uram bocsá langyos vízért ) de a derék svájciak a kelet európai szerencsétleneken sehogy sem akartak segíteni. Így hát hóval tette tisztába a vacogó és még kicsit illatozó gyereket az ítéletidőben.. Mi is havat akartunk melegíteni. Elő a kempingfőzővel ,megtömtük a kis lábast és jó tíz perc alatt fel is olvadt a hó és lett kb. fél cent víz a lábas alján. Nem részletezem: sziszifuszi munka volt, nagy csata, de győztünk. Felértünk Malojára, amúgy holtfáradtan ,éjfél volt, nekünk 8:30-kor indult Calaisból a hajónk. Gondolhatjátok : evés és pihenés nélkül rongyoltam át fél Európán nyolc óra alatt. 8:02-kor álltam be a Check pointra éppen két perccel a zárás után. Összeomlottunk. Vszont hála istennek nagyon rendesek voltak a hajótársaságnál, átirányítottak egy kicsivel kisebb és furcsább kompra. Nem tudtuk pontosan megfogalmazni mi benne a különös, majd rájöttünk: rajtunk kívül csak kamionok vannak a hajón. Nem zavart különösebben, hisz negyven percnyi az út Dover fehér sziklájáig. Igazából nagyot szívtunk az újra indulásnál ( de szó szerint a rengeteg kipufogógázt ) ugyanis kicsit értünk csak később a mi szintünkre és a kamionok egyszerre kezdték el járatni a motorokat, mi pedig utolsók voltunk a sorban. Ezután már csak egy rendkívül megalázó migrációs vizsgálatot kellett átvészelnünk a kikötőben, majd előttünk Anglia a Londonba vivő országút.
Az első túra indulásának bohózatba illő történetét legközelebb írom le.
Addig is maradtam tisztelettel: Leskó László
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése