Az őrület hetei III.

Eszter tehát megvolt, én útban hazafelé, négy nap múlva indulnom kellett egy csapattal Svájcba az első Simme-Sahne raftingtúránkra, a lában egy atomtámadás lenyomata volt, frankón ha valaki lefotózta volna és a napalmhoz illusztrációnak rakja a vietnami háborús képekhez senki meg nem mondta volna, hogy nem eredeti. Két nap alatt hazaértem maradt még az indulással együtt három napom. Két hét adminisztrációs teendője, plusz úti előkészületek és bepakolás jutott erre az időre no és annak megszervezése, hogyan jut fel a cucc Paksról Bp-re, hiszen autóink úton voltak. Még paksi TV-s koromban ismerkedtem meg Horváth Margittal aki félállású újságíróként és családanyaként külsőzött csakúgy mint én, a TV-nél. Hatalmas barátság alakult ki közöttünk, Margit volt az aki minden hülyeségben izomból benne volt, aki sokat segített ha kértem, és akinek én is szívesen és örömmel segítettem két nagy röhögés között ha bármi problémája volt. Amolyan testvéri barátság alakult ki közöttünk. Meg sem lepődött amikor megkértem, hogy azon az ominózus pénteken ugyan segítsen már kissé szakadt Dacia típusú objektumával Pestre cipelni a cuccot. A lábam is gyógyítani kellett, eszembe jutott, hogy az első Loire túrán volt egy Enikő nevű nagyon szimpatikus orvosnő aki a Kun utcai kórház égési osztályán dolgozott. A vezetékneve nem volt meg, de mi az nekem, felhívtam az intézményt és lazán kértem a portástól:

- Az Enikő doktornővel szeretnék beszélni !

-Melyikkel mert három is van...

Némi nyomozás és magyarázkodás után kapcsolták "azt" az Enikő doktornőt. Pénteken a kora délutáni órákban tudott fogadni, este hatkor indult a csoport. Margit román csodáját valami hihetetlen módon pakoltuk tele 4 rafting hajóval, 30 mellénnyel, 30 lapáttal, 30 sisakkal, néhány általunk biztosított neoprénnel (a többség hál istennek hozott magának) dobózsákkal, saját csomaggal miegymással. Nem vicc, úgy ültem az anyósülésen, és csukta rám Margit az ajtót, hogy ölemben utazótáska, azon néhány mellény körülötte fejmagasságban minden irányban lapátok, amiből még Margit válláig is jutott néhány. A sárfogó gumi erős súrlódással tesztelte a betont, kisebb döccenőknél az alváz érintette a gumit. Úgy 8-10 mázsa cucc lehetett benn, plusz mi ketten, összesen kimerítve a teljes térfogatot. Ma a facebook korában egy ilyen fényképet sokan megosztanának, de néhányan a photosop tudatában kétségbe vonnák eredetét. Felértünk délután fél kettőre a délihez, Margit ott maradt vigyázni a cuccra, én átlavíroztam a metróval és az égett lábammal a Kun utcába. Enikő becsületesen lekente a lábam valami büdös kenőccsel, be is kötözte, és a lelkemre kötötte, hogy egy hétig víz nem érheti. Este elindult a buszunk, elbúcsúztam Margittól, másnap este Svájcba értünk és harmadnap úgy ítéltem meg, hogy az egy hét az alig több mint három nap, kicsit lerövidítem a terminust és mégiscsak magam kormányzom az egyik hajót, elvégre én vagyok az ötletgazda, a tulaj meg a túravezető egyszemélyben. Nos az "eredmény" engem is meglepett. Nekem rövid neoprénem volt aminek a szűk szára éppen a kötözött lábam magasságában szorította a combomat. A pár fokos - egyébként kristálytiszta - víz és az állandó súrlódás simára dörzsölte az égett combomat, de alatta már ott volt a nagyon-nagyon érzékeny rózsaszínű új bőr és a fájdalmaim is jelentősen csökkentek. Hallelujja, megeveztük a Sahnét is másnap, az azt követő napon pedig a Lechet is. És akkor jött újra a feketeleves. Tamás értesített, hogy a Marne-on ismét beadta a kulcsot a kisbusz, naponta bérelgetnek járművet, már alig van pénzük a következő csoport kis létszámú lesz, inkább vigyem vissza a Kadettet.

Persze rögtön tárcsáztam Margitot.

- Szia Te ( mindenhonnan )kiküldött tudósító! Mondd csak mit csinálsz mondjuk ma este, holnap és holnapután.

- Új pasim van most jön először hozzám, mert budapesti...

-Nem megy !

-Atyaisten, mi történt...?

-Te mész hozzá... de előtte Lajoshoz és elhozod a kis Opelt, megbeszélem vele. Pestről meg váltott vezetéssel indultok Németországba. A camping falán levő Európa térképre pillantottam amelyen az autópálya állomások is szerepeltek. Rosenheim!- kiáltottam fel,- az volt hozzánk a legközelebb, alig 120-150 kilométerre saccoltam, no ott találkozunk reggel 9 és 11 között. Margit nem az a típusú nő volt akinek sokat kellett magyarázni, vagy aki ellenkezett volna (pfúj piszkos fantáziájú olvasók, én csak az ilyen jellegű dolgokra értettem ezt), most már csak azt kellett elérni, hogy én a három táskámmal hogyan jutok el a rosenheimi autópálya állomásra. Körbejártam a campinget. Felfedeztem egy békésen nyaralgató magyar házaspárt két gyermekkel. Húsz perc múlva már az ismerősüknek mondhattam magam, amikor ártatlan arccal elmesélve, hogy gondban vagyok megkérdeztem a férjet, nem tenné-e meg nekem, hogy elugrik ide  max. 150 km-re (autópálya az irányunkból nem volt) egy német autópálya állomásra.

- Megtenném de holnap kettőkor idejönnek az ismerőseink - hárította el a kérést, de azonnal lecsaptam:

- Ó hát ez remek. Velem reggel öt körül kellene indulni fél tízre már vissza is érsz. A benzint természetesen fizetem. Nem részletezem:  újdonsült ismerősöm korábban kelt a szabadságán, mint egyébként szokott, de becsületből átvitt és letett a sztráda alatt az autópálya állomás magasságában. Átmentem az állomásra, amiről kiderült, hogy éppen átépítik, azaz le van zárva. Ez a kisebb baj lett volna, de a sztrádáról nem lehetett ráhajtani. Három táskámmal kiálltam a lezárt behajtóhoz, hogy onnan lessem a nagyon várt magyar rendszámú kis Opelt, amikor leszakadt az ég, és menekültem vissza. Margit természetesen túlment, kis bonyodalmak után azért némi spéttel egymásra leltünk. Már csak őket kellett visszautaztatnom. Azt tudtam, hogy a Loire-ról Kati sógornőm kalauzolásával indul egy busz hazafelé, úgy számoltam nagyjából délután kettő előtt nem érhet Saarbrückenbe, oda kell tehát addig átrongyolni, reggeli elmarad, késői ebéd majd ott a pályaállomáson és már repültünk is Németország túlsó határa felé. Ott is voltunk kettőre, kicsit aggódtunk, hogy nem ment-e  már el a busz, ráadásul Katit sem tudtuk elérni, mert ugye az ember sógornője mikor felejtse el feltölteni a telefonját ha nem ilyenkor. Nosza egyikünk figyeli a buszt a másik kettő addig eszik - adtam ki az ukázt holtfáradt, és nagyon éhes segítőimnek. Ekkor lépett közbe a francia határrendészet, akik az istennek sem értették, hogy egy magyar kocsi két utasa hazafelé megy egy meg kifelé, de várakoznak valamiért valamire, és közölték együtt kell várakoznunk kinn a placcon. Nos ott egy órával később van ugyanolyan meleg mint itthon, azaz az év legmelegebb napjának legmelegebb óráiban dekkoltunk 4 órát a tűző napon a szinte izzó betonon, hulla fáradtan étlen-szomjan amíg a busz befutott. Ma sem győzök elég hálával visszagondolni Margit és Laci önfeláldozására, bár azt hiszem magukban engem is és a kedves mamát is emlegethették. Késő délután én is elindultam tehát tovább, először valahol Verdun magasságában álltam meg enni-inni, majd hajtottam tovább az esti szürkületben. Rájöttem, hogy aznap már úgysem tudják a kocsit használni, a másnap reggeli indulásukra Meauxból Lagnyba kényelmesen odaérek, előbb egy állomáson lezuhanyoztam, majd úgy Dormands környékén lejöttem a sztrádáról, hogy egy nyugodt alkalmas helyet keressek, ahol eltölthetem az éjszakámat. Hulla fáradtan hajtottam be egy kis ligetes parkerdőszerű csalitosba, lenyomtam az ülést és szinte azonnal elaludtam. Másnap reggel énekszóra ébredtem. Kocsim egy temető tulajdonképpeni főútján állt, a reggeli temetés gyászmenete akkurátusan kerülgette éppen a nem várt akadályt és feketében levő emberek csodálkoztak rá kócos zavart álomittas fejemre, amint felemelkedtem.

No irány Meaux! Időben odaértem. Meaux innenső oldalán a camping, a túloldalán úgy nyolc kilométerre egy csatorna indul, a folyó ugyanis az omega betűhöz hasonlóan hatalmas hurkot ír le. A csatornában kenuzni nem lehet, de a nagyon sűrűn közlekedő uszályok általában rendesek, a zsilipelés alatt fel lehet rájuk dobni a kenut és átvisznek. Elindult a csoport, én előre Lagnyba, ez már Párizs peremkerülete és déltől vártam őket a csónakház udvarán. De nem jöttek... és este hétig sem, akkor futottak be.

Az történt, hogy a francia zsilipek az év két napján vannak csak zárva: szenteste és július 14-én. Kivéve akkor és ott azon az augusztusi napon, amikor Párizs felszabadulásának 50. évfordulója volt és a vízi díszszemle innen indult és aznap zárva voltak a zsilipek. Így embereinknek plusz 28 kilométert kellett evezni, ezzel együtt nagyon jó hangulatban, bár kissé fáradtan kászálódtak ki a kenukból. Este a tábortűznél csillogó szemekkel mesélték milyen szuper volt a túra, mennyi élményük volt, mennyi szépet láttak. És akkor beütött a mennykő. Ékes példája a tömegpszichózis klinikai esetének. Egy E. Imréné nevű hölgyutas alaposan felöntött a garatra. Odatámolygott elém, és közölte, hogy adjak neki kártérítést az utolsó napi plusz evezésért. Azt hittem viccel, röhögve elhajtottam. de ekkor körbement a csapatnál, valami zavaros szöveget nyomott le egy rendeletre hivatkozva és feluszított mindenkit, hogy jöjjenek hozzám, mert nekik a kellemetlenségért jár kártérítés, még az összegét is tudni vélte 30 frank fejenként, és ha nem fizetek ő bizony beperel és minél többen csatlakoznak, annál nagyobb a pernyerés esélye. Azok az emberek akik odáig mosolyogva szorongatták a kezemet és hálálkodtak a túráért, a 30 frank reményben egyszeriben vérszomjas becsapott utasokká váltak. Egyféleképp tudtam őket leszerelni. Mindegyiknek a kezébe nyomtam egy nyilatkozatot, amelyikben elismertem, hogy az utolsó napon valóban kellemetlenség érte őket, és amennyiben a bíróság úgy ítéli meg, hogy ezért én vagyok a felelős (másnap azért kértem a hajózási hivatalban egy papírt arról, hogy váratlan volt a zsiliplezárás és nem szokványos az 50. évforduló ünneplése) természetesen kártalanítom őket.

Senki nem perelt be mondanom sem kell.

Az idén egyetlen kenutúránk lesz Passau és Bécs között július 17-26 között, külön nincs fenn a www.popeyelesko.hu oldalon, de az ugyanitt futó kerékpártúrával azonos időben és táborhelyeken zajlik majd és az ára is azonos.

A következő bejegyzésemig maradtam tisztelettel: Leskó László

Az őrület hetei II

Elnézést, hogy a vadvízi fejezettel megtörtem az események leírásának folyamatosságát, javaslom tehát kedves olvasó, hogy képben legyél, olvasd el az őrület heteinek első részét. Azoknak is ajánlom akik olvasták, akik meg nem azoknak ez egyenesen elengedhetetlen, hogy értsék hol is tart a történet.

Elindultunk hát a stuttgarti autópályán, de az év egyik legmelegebb napjának néztünk elébe, vizünk is kevés volt, sürgősen javíttatni kellett a kocsit. Begurultunk egy autópálya állomásra, ahol a benzinkút egyik oldala piac volt,  jórészt törökökből álló árusokkal. Tankolás közben egy pontosan ugyanolyan színű és típusú furgonra lettünk figyelmesek, amely egy töröké volt és ott parkolt a piac és a töltőállomás között. Megkérdeztem a gazdáját, hogy hol szokta javíttatni. Azt mondta a túloldali faluban van egy jugoszláv a főtér mellett és ott. Átmentünk  a jelzett faluba. Esküszöm minden házba becsengettünk a főtér 300 méteres közelében, de jugoszláv autót szerelni tudó emberről senki nem tudott. Vissza a benzinkúthoz. Ott az árusok között találtam egy másik törököt aki ráadásul pár száz méterre lakott a kúttól. Azt mondta a fia autószerelő, 1 óra után ér haza az iskolából és biztosan megcsinálja. Nagyjából 11 óra volt, más választásunk nem nagyon volt, Győző elvegyült a zsibvásári forgatagban, én árnyékba állítottam az autót és időnként óvatosan lespricceltem hideg vízzel az atomtámadásra emlékeztető borzalmasan kinéző combomat.

Mondanom sem kell a gyerek fél kettő után ért csak haza. Vázoltam a helyzetet, ő bólintott, majd bement a házba azt mondta átöltözik.

Tíz perc után kijött - még mindig öltönyben - és letett egy kanna vizet a kocsi mellé és visszament.

Újabb 15 perc múlva - ismét csak öltönyben - lerakott egy szerszámos ládát, majd újabb jó tíz perccel később egy tölcsérrel a kezében jelent meg, természetesen még mindig öltönyben.

Agyonverem!- dörmögtem Győzőnek, akit a gondolatra is kivert a víz.

-Jaj csak azt ne, ő minden reményünk - esedezett a tolmácsom.

Úgy fél három táján a srác nekilátott szerelni, fél négy körül közölte, hogy készen van, menjünk el egy próbakörre. Úgy is lett, elmentünk, eleinte minden működött, majd egy kisebb emelkedőn újra csak forrni kezdett a víz. De ekkor rájöttünk, hogy a szerelés közben átállítódott a hűtőrács téli állásba, és így alig kap levegőt, ezt visszaállítottuk a hiba megszűnt, fellélegeztünk. Kifizettük a hatvan márkányi javítási költséget és elindultunk.

Azt már világosan láttuk, hogy Párizsba kell mennünk, hagyjuk a francba a csoportot Epernay-ben, nekik úgyis másnap indul a túra, majd reggel visszajövünk, Hajnika az alvását majd csak megoldja valahogy,  a cucca ugyanis a mi autónkban volt. Aznap az éjszakát a másik kisegítő emberem Tamás sátrában töltötte, olyan sikerrel, hogy szerelem lett belőle, majd borzalmas szakítási cirkusz évekkel később, de ez már egy másik történet. Kiszámoltam, hogy ha 120-as átlagot megyünk az autópályán és este nincs túl nagy forgalom Párizsban éjfél előtt ott lehetek az Eiffelnél. Pokolian fájt a lábam, aznap még nem ettem semmit, de véresre szorítottam a volánt és háromnegyed 12 után nem sokkal a helyszínen voltunk. Eszter és csoportja sehol. Biztosan elmentek körülnézni, hiszen a találkozás éjfél és 02 óra  közé volt tervezve, éjfélig visszajönnek - nyugtattam magam. Elmúlt éjfél, majd 1, 2 ,3 óra is, a csoportnak híre-hamva, lassan hajnalodott, már jószerivel csak egy két részeg, meg sötét kinézetű csavargó és hazafelé tartó ember lébecolt csak a torony alatt. Semmit nem tudtunk a kosaras kis csapatról, de nekünk vissza kellett fordulnunk Epernayben várták az autót, no és  Hajnika cuccát. Innen a kocsicsere után le kellett vinni a 250 km-re Bloisban levő csapatnak a tengelyt, hogy újabb 150 kilométerrel arrébb a feleségemnek vitt pakkot is kézbesítsem, néhány órás ottlét teljessé tegye családi életünket, mert a hosszú házasság titka a romantikus helyzetek kezelése. Mi vagy nem jól kezeltük, vagy nem ez a titok, mert konfliktusokkal teli házasságom épp most e sorok írásakor van a legnagyobb mélyponton, pedig isten látja a lelkemet romantikus helyzetekben tényleg nem volt hiány.

Indultunk tehát kelet felé, a felkelő nap egyenesen a combomra sütött , amelyen hatalmas hólyagok jelentek meg, bennük valami folyadék lötyögött, körülötte a bőr piros volt és olyan ráncos mint egy 120 éves  öregasszony arca és borzasztóan égett. Képzeld el kedves olvasó, ahogy a francia hajnalon lázasan zakatolt az agyam, mi lehet a kislánnyal, rendben van-e a csoport, odaérek-e időben Bloisban a szerelőhöz a tengellyel, mit mondok a feleségemnek, hogyan szervezzük meg ha Eszterke hazaér a róla való gondoskodást, mindeközben bal kézzel markoltam a volánt a jobb kezemmel meg egy újságpapírral árnyékoltam a napsugarak elől tüzesen izzó combomat.

Reggel Epernayben Győző csatlakozott a csoporthoz, nagy adag mea culpa Hajnikának, akinek gyanúsan és boldogan csillogott a szeme és közölte, hogy dacára nálam levő hálózsákjának nem fázott az éjszaka. Tamás a sofőr is jóleső érzéssel és megértő pillantásokkal nyugtázta , hogy csak egy nap késéssel gondoskodtam Hajnikáról, de hála az ő önfeláldozásának minden megoldódott. Eligazítottam a társaságot, útközben amúgy is elmondtam már minden részletet Győzőnek irány tovább Blois!  Átültem a kis Opel Kadettbe (vállban kicsit szűk volt) tovább dél felé, újságpapír a kézben mert már arról sütött a nap. Három óra alatt Bloisban voltam, Gáboréknak átadtam a tengelyt, megbeszéltem a túra végén hova megy értük a busz és irány Langeais.Az idén nincs Loire túrám és, hogy értsd kedves olvasó a helyszínek közötti összefüggéseket vegyél elő egy térképet, mert ezúttal a www.popeyelesko.hu oldalakon nem találsz útleírást.

Feleségem jött elém a campingben.

Eszter elveszett! -mondtam kétségbeesetten ,de ő csak mosolygott.

Nagy kő esett le a szívemről. No hál istennek. Biztos ide hozták be Marihoz amikor visszafelé Dél-Franciaországból Párizs felé mentek. Logikus is, hiszen majdnem útba esik. Jót nevetgéltünk, elmeséltem a forrázásom történetét, ő is csapatának apróbb kalandjait majd így szólt:

- Na most már előjöhet!

-Ki?

-Hát Eszter

-De hát itt van nem?

Ekkor értette meg, hogy tényleg elvesztettem a lányunkat, akiről abban a pillanatban csak azt tudtuk, hogy valahol Európában van. Azt gondolta ugyanis először, hogy csak elbújt a kislány, vagy a camping melletti kis vurstliban maradt - ami kedvenc helye lehetett egy 12 éves kislánynak, és én meg hülyéskedek. Én meg a nyugodt mosolyából arra következtettem, hogy már régen nála van és vagy kerékpározik vagy alszik a sátorban. Rádöbbentünk a keserű valóságra. Azonnal telefonok haza, keressék az edzőnőt, azt azért gondoltuk, hogy nem tették ki az utcára Párizsban, hol egyen, hol aludjon, mit csináljon stb. ha hazaér. Sikerrel is jártunk, a kislányunk egy napot buszozott dél-Franciaországból Párizsig, majd kettőt Párizsból Paksig, ahol egy gyors fürdés és tiszta ruha váltás után sógornőm felrakta a Loire-ra induló újabb buszra. megint 2 nap buszozás következett, újra keresztül Európán. Megérkezett a Loire-hoz, 18 órát aludt egyfolytában, majd dühében az aznapi csoporttal 65 kilométert kerékpározott mire enyhült valamit a morcossága.

Az történt ugyanis, hogy az edzőnő úgy emlékezett, hogy 10 és éjfél között találkozunk. Tíztől fél 12-ig vártak, de a busznak indulni kellett, így hát azt gondolván, hogy velem valami rendkívüli történt - ebben speciel mennyire igazuk volt - az éjfélt nem várták meg, 1-2 perccel az én érkezésem előtt hazaindultak leánygyermekemmel..

Az én vesszőfutásom azonban még nem ért véget, amúgy is izgalmas napok elé néztem, de az égési sérülésem és néhány egyéb nem várt esemény kalandfilmmé tette a következő napokat. De erről majd legközelebb.Addig is maradtam tisztelettel: Leskó László

Magyarok vadvizen- először általunk

:   

 Még gyűjtöm a gondolataimat az őrület heteinek a folytatásához, addig egy már korábban elkészült fejezetet rakok ide be, életünknek ugyanis a legmeghatározóbb vonaláról még nem írtam.

 Kanyarodjunk kicsit vissza kedves olvasók másik tevékenységünkhöz, a vadvízi evezéshez. Ugyanis büszkén mondhatjuk: mi voltunk a magyar elsők. Ejj de kár, hogy már megszűnt Rózsa Gyuri műsora. Szemezgessenek hát a történetből ki-ki vérmérséklete szerint.

A Strassbourg-Párizs túrámnak nagy sikere volt. Kiállításokon, TIT előadásokon vetítettem, az egyszerű vízitúrások tátott szájjal nézték, a túrázásnak ez a dimenziója nem volt ismert idehaza. Pedig már megvoltak az első műholdas vételi lehetőségek , a Sky és a Super chanelről beszéltek egyre többen,  kinyílt a világ. Sokan láttak persze azokon sokfélét, így a rafting is egyre nagyobb érdeklődést keltett.  Egyszer csak azt vettem észre, hogy többen kérdezik, részben a filmem részben az új túralehetőségek apropóján:

-Te öreg, olyan vadvízi gumihajózást nem csinálsz?

Sajnos ( ekkor még ) nem csináltam, valahol a lelkem legmélyén pedig vágytam rá, de mindig is a realitások talaján mozogtam. Különösebb tőke nélkül új dologról nem is álmodozhattam.

És akkor 1992 telén egy szlovákiai ( pardon, akkor még Csehszlovákia ) sítáborban a tábor gondnokának  egyszerű kérdése gyökeresen változtatta meg az életemet , a családom életét és kis túlzással adott lendületet a magyarországi vadvízi turizmusnak. Az inkriminált kérdés így hangzott:

-Nem akarsz raftinghajókat vásárolni?

Nem- vágtam rá, -de  szerencsére a gondnok további okfejtésbe kezdett az üzlet megvalósítása okán:

-Most megy épp csődbe a breclavi Gumotex gyár és olcsón lehet ilyeneket vásárolni. A közelben fülelő diákok kontráztak: tanár úr, az olyan k.va jó dolog, az biztosan mindenkinek tetszene. És ekkor bevillant a sok korábbi érdeklődés is.

Nocsak- gondoltam- lássuk mennyi is az az olcsó.  Akkori áron nagyjából 120.000 Ft  volt a Colorado típusú, gyenge anyagú, rossz tervezésű 6-7 személyes raftinghajó. Lázasan járt az agyam, osztottam-szoroztam. Azt kezdettől fogva gondoltam, hogy  ha belevágok többet kell vennem, hiszen néhány személyes utat nem érdemes szervezni, de a megcélzott 6 hajó kapitális költséget jelentett. Megkérdeztem a feleségemet, aki kategorikus nemmel, és : „hülyeség” megjegyzéssel bátorított, abban a pillanatban tudtam bele kell vágnom. Elsikkasztottam az összes megtakarított pénzünket, kértem hozzá kölcsön és a következő táborok buszaival vámmentesen az országba érkezett  ( a dolog már elévült de akkor ez nem volt ennyire vicces ) a hat darab hajó.

De jöttek az újabb költségek: mivel fújjuk fel? Sosem felejtem azt a napot amikor iskolánk sportcsarnokában Várnai Peti barátommal az ottani kompresszorral alakot adtunk a Colorádónak, érdeklődve nézegettük a lábaknak való bujtatókat, az üléseknek nézett merevítőket és lelki szemeink előtt megjelentek Európa hegyi folyói amelyeket éppen ezeken a járműveken hódítunk meg. Lázasan kutatgattam a szakirodalomban , istenem hol volt még az internet, de találtam egy osztrák brossúrát az ottani folyókról. Azt hamar megtanultam, hogy a vadvizet nehézségük alapján osztályozzák I-től VI-ig, amiből a hatos gyakorlatilag járhatatlan , de már volt aki túlélte, az I-es meg nagyjából az áradó Rábának felel meg. Gondoltam olyan II-III közötti nekünk biztosan jó lenne. Láttam, hogy Magyarországhoz közel három ilyen található úgymint: Laming, Mürz, Schwarza. Március 15-én elmentem  megfelelő folyót találni. A Lamingot kicsinek láttam, nagyjából három héttel később szilárd hajókkal végigeveztük a kis folyót, úgyhogy  az első magyarországi szervezett vadvízi túra  (ami ugyan még nem rafting ) időpontja a történeti hűség kedvéért: 1992 április 5 . A Mürzben nem láttam vizet, mit tudtam én, hogy jóval magasabban van a vízgyűjtője és még ott nem  indult el igazán az olvadás a Schwarzát meg olyan helyes kis hegyi folyónak találtuk. Meghirdettük hát április 12-re az első Magyarországról szervezett rafting expedíciót ( az utókor számára a pontos dátum ezúton dokumentálva ), meghívtuk rá a paksi TV-t és a Zöld pont c. TV műsort és elkezdtük a szervezést.

No ekkor derült ki, hogy nemcsak  a pumpák beszerzése a plusz költség, hiszen az iskola kompresszorát már nem csórhattuk el minden alkalomra, no és a folyók mellett oly ritka a konnektor, hanem  a mi szappantartós kinézetű mellényeink és falapátjaink is tökéletesen alkalmatlanoknak bizonyultak, no és sisakok is kellenének, a neoprén ruhákról mint olyanokról nem is hallottunk. Az a hét a lázas készülődés jegyében telt el. Szereztünk a Malévtől a TU 154-es gépekről leselejtezett mellényeket és találtunk felfújható katonai desszantos mellényeket is. Maradtunk a falapátoknál, tudtuk, hogy nem ideális, de jobb híján megtette, no de a sisak?!  Az indulás napján a hat személyes hajónkra öt féle sisak állt rendelkezésre, úgymint: bányász-munkavédelmi sisak, jégkorong sisak, base-ball sisak, kerékpáros sisak, gördeszkás-bmx-es sisak.

-Gyerekek itt lesz a TV, nézzünk már valamennyire egységesen ki ! – mondtam ki a verdiktet. Döntöttünk: vásároltunk még három BMX  szettet- csak ennyi volt a boltban. Ma is megvan a film: hatan öt sisakkal, az első négy fején a piros BMX-es szörnyűség , hátul kettőnknek egy db base-ball sisak annak nincs csatja alapból szorul a fejre, úgy gondoltuk Imrével aki felől a sziklafal arra mindig áttesszük. Ma már persze pontosan tudjuk, hogy a fejnek és a parton levő szikláknak  találkozására szinte nulla az esély, ellentétben a vízen bekövetkezhető fejsérülések várható nagy valószínűségével.

Azt tudtuk, hogy a víz hőfoka a juj meg a hübazmeg között lesz. Nem túlzás feltaláltuk a neoprén ruha primitív változatát. Azt gondoltuk, hogy a gyapjúból súlyából kifolyólag lefelé elfolyik a víz és azt is tudtuk, hogy nylon alatt izzad az ember, mi tehát az Atomerőműből „kimentett”  vegyvédelmi ruhákban, alatta gyapjú pulóver, lábon gumicsizmával, fejen változatos sisakokkal vágtunk neki az első magyar rafting kalandnak 1992 április 12-én.

Igen ám de amikor odaértünk a folyóhoz és a vízállás egy méterrel volt  magasabb a március 15-én látottnál és opálos zöld fehéren habzó rohanó víz fogadott a korábban látott átlátszó kedélyes folyócska helyett. Elbizonytalanodtunk : talán mégsem kellene-  vetették fel páran.

Nem tehetünk mást, mindjárt itt a TV -feleltem és úgy éreztem egy életem egy halálom, amúgy is történelmi pillanatként értékeltem a szitut, az expedíciós lehetőséget,  amin nekem a hajótulajdonos-ötletgazdának alapból ott volt a helyem.

Szóval a Tv felvétel és  a túra is megvolt, a Colorádók jelentősen feljavították mai szemmel nézve a nehézséget. A Schwarza nem nehéz folyó, néhány zúgósorán azonban hintázott rendesen a vékony anyagból készült csehszlovák csoda. Nagyokat üvöltöttünk-sikítottunk a gyönyörtől. Egy veszélyes pont van a folyón ahol a későbbi statisztika jelentős borulási arányt mutatott, de ott is gond nélkül átjöttünk. Vigyorgó arccal elégedetten szálltunk ki a ragyogó napsütésben.

A TV-sek elbúcsúztak, elmentek. Még egy kört !! -adtam ki az ukázt és mindenki lelkesen hajlott is rá. A második körben hatalmasat pereceltünk. A jéghideg víz satuként szorította a mellkasomat, a gyapjú húzott lefelé, komolyan bepánikoltam, és éreztem: ez nagyon nem játék. Kavarogtak bennem a gondolatok ennek az új dolognak a biztonsági kockázatáról, a szervezés mikéntjéről, különös tekintettel, hogy nem akartam lelketlen vállalkozóként a Blikk címlapján szerepelni mellettem a tragédiát szenvedett utas fotójával. Kedden lement az adás , a végére kiírták a telefonszámunkat. Mit mondjak, egy hétig füstölt a telefonunk, hívott boldog-boldogtalan, három hétre előre komplett buszok teltek meg, a szellem kiszabadult a palackból. Ma is áldom az eszem, hogy a túrák hasznát azonnal védőfelszerelésekbe kezdtem forgatni, és a magam módján igyekeztem megtenni mindent a biztonság fokozásáért.  Egy csapásra ismert lettem a túrázó berkekben. Már úgy emlegettek: - „ Hallottad, Pakson van egy vállalkozó aki raftingtúrákat szervez?! „ Volt, hogy más túrán éppen nekem mesélték…Nem volt többé megállás…

Szóval üzlet és biztonság. Ma már látom, mennyire hályogkovács módon kezdtük ezeket a túrákat szervezni.  Mostani tudásunkkal elképedünk akkori merészségünkön. No és az elindított lavina… Boldog-boldogtalan jött a túráinkra. Volt aki azonnal az üzleti lehetőséget látta benne. Nagykőrösi testnevelő tanár Attila könyörgött hol vehetne egy hajót mert  hobbyból akar jönni néhányszor. Majd vett vagy ötöt és sportturizmus feliratú kisbusszal elkezdte hordani az ottani diákokat beállítva magát szakembernek, miközben azt sem tudta, hogy pl. a Salzán milyen vízállásnál hol nem szabad vízre szállni. A sors megbüntette, egyik túráján ami amúgy az illegális utazásszerezés iskolapéldája volt  közlekedési balesete lett és kényszerből felhagyott  vadvizezéssel. Vagy ott volt K. Gábor a legviccesebb példa. Eljött velünk ősszel a Belára, személyesen húztam ki egy rőzsegát alól kis híján megfulladt. Azt mondta van egy klubja és következő május közepét egy az egyben kibérelte. Majd a kettőnk közötti baráti viszonyra hivatkozva folyamatosan előlegfizetési halasztást kért. És  két héttel a túrák előtt közölte, hogy vett hajókat , most már maga fogja a túrákat csinálni. Akkori árakon nagyjából fél millióval fürdetett meg, hiszen elhajtottam mindenkit arról az időpontról, két hét alatt meg már nem lehetett arra az időpontra  szervezni. Majd hanyatt estem amikor megtudtam, hogy az egyetlen sikeres, utasként túlélt túra alapján Magyarország legtapasztaltabb vadvizes túravezetőjeként hirdeti magát. Hát még amikor ártatlan arccal kérdezte:

-Most haragszol?

Csak a jólneveltségem okán nem vertem szét a képét.

Arra azért  éppen ezeken a példákon keresztül rájöttem, hogy  a nagy számok törvénye alapján előbb-utóbb baleset is lesz, meg kel tehát tennünk mindent a biztonság fokozására. Neoprén ruhákba, korszerűbb mellényekbe , hajókba  fektettük a pénzünket, kiküldtünk túravezetőket az osztrák licensz megszerzésére és másik két céggel megalapítottuk a Vadvízi Túráztatók Magyarországi Egyesületét. Nem titkolt célunk volt, hogy kiszűrjük a kalóz túráztatókat. Azután amúgy jó magyarosan éppen a kalózok menedékévé vált a VTMSZ tagság, és néhány egyéb apró inkorrektség okán később kiléptem ebből a szervezetből.

Az őrület hetei I.

El fogsz borzadni kedves olvasó, és annak nem lesz más oka, mint leírom egyszeri néhány napom,- napunk történetét. Biztosíthatlak: hosszú lesz, még most a kezdésnél nem látom át mennyire, azt hiszem több részletben tudom csak feltenni. Ugyanakkor sietek leszögezni,: minden úgy történt ahogy írtam, semmi túlzás, semmi kiszínezés, hiszen elég színes a történet így is.

1996-ban már a csúcson voltunk. Több  busznyi kenus ember Epernaytől Párizsig a Marne-on, egy nagyobb társaság a Loire-on kenuzva , egy másik nagyobb pedig ugyanott kerékpározva hódolt a  turizmus iránti szenvedélyének, de mindez többször több váltással, én közben hétvégeken a Salzán rongáltam a demokráciát, és az egyik hétre még egy svájci vadvízi túrát is szerveztem ugyancsak busznyi emberrel.

Az alaphelyzet a következő volt: A Marne-on a kisebbik kenuszállító utánfutómon szállítva a csomagokat egy túravezető és egy sofőr dolgozott. A Loire-on kétfelé szakadt a csapat ugyanis a kerékpáros turisták más ütemet választottak. A nagyobbik kenus trailert az egyik mikrobuszunkkal a vízi csapatot kísérte, a túrát Popeye-beli társam Gyulai Gábor vezette, a kerékpáros trailer a csoportot szállító busszal a feleségem fennhatósága alatt állt mintegy huszonöt lelkes túrázóval. Én meg itthon a vadvizezés mellett kezeltem az irodát, tartottam a kapcsolatot és vártam a túrázókról érkező híreket, remélve, hogy nem lesz semmi bonyodalom.

De lett !!

A történethez tartozik még, hogy 13 éves Eszterkénk is Franciaországba utazott ( hova máshova ? )kosárlabda csapatával, mégpedig a riviérára, ez a nyári szezon  indulása pillanatában nem tűnt kezelhetetlen problémának, de az őrület heteibe - mint láthatják majd később- komolyan belezavart.

Közeledett a váltás napja, és gyűltek a problémák. A Marne-on levő kis 1200 köbcentis Opel Kadett egyre nehezebben bírta húzni a csomagokkal megpakolt kenuszállító trailert, ennek különösen az emelkedőkön hangot is adott, no és az utasok csomagjai is igen nehezen fértek el rajta. Képzeljék el, hogy a kimaradt lapátokkal körberakták az utánfutót a túravezetők, kötelekkel korlátot csináltak neki és ezek közé tették a csomagokat ( plusz esőben mindezt bevonták nylonnal, de ilyen hál istennek csak egyszer volt. ) Akik előtt haladt a furcsa vontatmány ebből csak azt érzékelték, hogy megy előttük egy nagy - táskákból, szatyrokból, bőröndökből és hátizsákokból álló -boglya , furcsa módon ennek kereke, stoplámpái és indexei vannak. Jelzést kaptam, hogy az autó egyrészt teljesítő képessége határán van, másrészt a következő csoportban 8-10 emberrel többen is lesznek, autót kell tehát váltanunk.

Majd jött a hívás a Loire-ról, hogy a csónakszállítónak tönkrement a tengelye.

-Hát szerezzetek egyet valami bontóban ! - biztattam Gábort de ő hajthatatlan maradt.

- Már megnéztük. Ez egy Wartburg tengely egy régebbi típusból. Nem hiszem, hogy egész Franciaországban összesen lehet 5 Wartburg, pláne a régebbi típusból. Nincs más hátra szerezz Magyarországon, mi Bloisban hagyjuk a trailert, a csomagszállítást egy önkormányzattól bérelt furgonnal megoldjuk, bár húzós az ára, szerelő van ha hozod egy óra alatt kicseréli, de ez innen a te dolgod.

Eszter lányom edzőnőjével már korábban megbeszéltem, hogy ők a váltás napján délután jönnek fel Párizsba, várost néznek, éjfél után indulnak haza, én a kislányt átveszem éjfél és hajnali kettő óra között az Eiffel torony lábánál annál a pillérnél ahol Eiffel szobra van. ( A popeyelesko.hu  oldalakon láthatják, hogy az idén Párizst egyetlen túránk érinti mégpedig a Londontól Párizsig tartó. Fix pont lehet utasainknak az Eiffel szobor. )

No akkor szerezzünk autót. Elsőre fogalmam sem volt hogyan oldom meg. Azután eszembe jutott, hogy a paksi főutcán hónapok óta láttam  árulni 800.000 Ft-ért egy Transzportert. Hátha még nem adták el. Nem, nem megvenni akartam, és mivel még tényleg nem adták el felkerestem az eladót.

- Nézze uram, látom, hogy régóta nem tudja eladni a verdáját, nekem lenne egy ajánlatom

-Hallgatom

- Ön 8 kilóra trartja , szerintem már odaadná olcsóbban is. Én egy hónapra bérbe venném 80 ezerért, Ön meg ha 720-ért kínálja majd hamarabb talál vevőt.

-Hosszas győzködés után az üzlet megköttetett, leperkáltam a bérleti díj felét, elvittem a mikrobuszt, és az indulás napjának reggelén, a raktérben már ott lapult a bontóból szerzett Wartburg tengely is, már csak csomagolni kellett.

Másnap reggel csöngettek. Joó Tibi nevű figura, vadvizes társam állt az ajtóban.

-Szia Laci, Pécsett volt munkám, tartok hazafelé, de gondoltam bejövök. A multkor beszéltük, hogy megragasztgatnám a hibás hajókat, meg a kötélzeteket rendbe hoznám

-Tibi én délután indulok Franciaországba . De tudod mit ! Hagyok neked lakáskulcsot, kaja van a hűtőben. Leviszlek, megmutatom a raktárt, ott dolgozhatsz is.

Elmentünk a raktárba, majd indultunk vissza. Az autónál se kép se hang. Majd betoltuk. Járt a motor de hol a világítás akadozott, hol az index nem működött. Hívtunk egy szerelőt, az megjavította, de mondta, hogy valami elosztó a kábeleknél szét van rohadva, reméli azért egy hónapig nem lesz gond vele.

A busz este 5-kor indult Paksról, Pesten még vett fel utasokat. Hajnika- egykori tanítványom a túravezető- átjött Szekszárdról. Tudtuk, hogy a busz másnap délután ér Epernaybe, ahol én is ott leszek,  a csomagjait, sátrát, hálózsákját az én kocsimba tette. Hiba volt ! Elindítottuk a buszt. A velem tartó tolmács kollegámmal úgy döntöttünk, hogy szép lassan elgurulunk Sopronig, ott a Lila Tehénben benyomunk egy Jókai bablevest, Salzburg után pár órát alszunk, délután Epernay- kocsicsere, éjjel találkozás Eszterkémmel, aki velünk jön tovább, Bloiban leadjuk a tengelyt, lemegyünk Langeaisba, ahol átmenetileg találkozom a házastársammal és oda adom neki egyszem leánygyermekemet, majd másnap hajnalban irány Magyarország hiszen három nap múlva viszem a csoportot Svájba egy igen komoly, de addig általunk sosem járt vadvízre.

Hajnalban Salzburgban azt vettük észre, hogy az osztrák és német vámosok pukkadozva a röhögéstől mutogatnak a kocsink hátulja felé. Kiszálltam, megnéztem mi az a vicces.

Hátul  gőzfelhőben a hűtővíz ezerrel ömlött kifelé.  Heves gondolkodásba kezdtem. A kocsi alapjában léghűtéses, csak ha megáll vagy nem kap elég levegőt akkor indul a keringető rendszer. Nagy hiba tehát nincs, és lám ahol folyik ott van szétcsúszva a cső, ezt viszont ha kihűl össze tudjuk fogatni, szerencsére a bringás szerszámos ládában erre használható eszközöket találtunk, kihűlt, összefogtuk, megszorítottuk, feltöltöttük, mentünk tovább.

A hajnal München körgyűrűjén köszöntött ránk. Illetve háromnegyed körgyűrűjén, mert akkor még teljesen nem volt kész. Azóta nemcsak elkészült de plusz szakaszokat is építettek hozzá, de tudom: más kávéház...

De akkor ott még gigadugó a stuttgarti autópálya kijáró előtt. Igen, kitalálják: felforrt. Leálló sávba ki,  várjuk meg amíg hűl. Bent a tartályban zubogott a forró víz, gondoltuk ha kinyitjuk a csapot és kieresztjük a gőzt gyorsabban fog hűlni. Persze tudtuk, hogy ezt csak óvatosan. Két faág-egy csőkulcs kombinációval megtekertük, és süvített kifelé a forró gőz.. Sípolt vagy fél percig mint a kuktafazék. Már éppen abbahagyta a sípolást amikor át akartam menni a kocsi másik felére. Épp a nyílás előtt voltam amikor levágta a dugót, nem is értem ez hogyan lehetett kis nyomásnál, amikor nagynál alig mozdult és egy jó adag száz fokos forróvizet kiköpött a műszálas melegítő alatt takart combomra, szinte a bőrömbe égetve a textilt. Fetrengtem az árokparton a fájdalomtól. Téptem le magamról a melegítőt, Győző az összes kannában levő hideg vizet rám locsolta. Pár perc elteltével újabb gond ! Szirénázó mentőautó közeledett. Mi pedig pont elálltuk a leállósávot. A mentőszemélyzet kiugrott a kocsiból, engem megragadtak és azonnal a hordágyra tettek. Az történt ugyanis, hogy a forrázáskor egy jobb érzésű német mobilon felhívta a mentőket,és azok jöttek. Fel sem ocsúdtam, el sem tudtam mondani, hogy nem köszönöm már indultunk is szirénázva, a dugó szétnyílt előttünk, Győző teljesen tanácstalanul tátott szájjal meredt a vöröskeresztes kocsira amiből én kétségbeesetten kiabáltam, hogy : várj meg itt ! Ugyan hova a francba mehetett volna ?! Pár perc után a mentő megállt egy kórház félénél ( Lehet, hogy csak központi rendelőintézet vagy egyéb ambulancia volt- ez számomra sosem derült ki ), bevittek a rendelőbe és mindenféle folyadékos vattákkal elkezdték tisztítani az egyre inkább hólyagosodó bőrt.  Majd közölték, hogy 2 napra benn kell maradnom. Fogalmam nem volt mit tegyek, Kínomban elfordultam és kinéztem az ablakon. És mit láttam? A mezőkön túl, valahol nagyon messze a még mindig reggeli csúcsban levő körgyűrűt és még a mi lerobbant transzporterünket is ki lehetett venni a távolban. Kitoltak a folyosóra, mondták, hogy itt várakozzak. Rab még olyan gyorsan nem szökött meg börtönből ahogyan én lepattantam a beteghordó kocsiról, futva megkerültem az épületet és átvágtam a réteken. Ekkor értettem meg mit is jelent a mondás: árkon- bokron át ! Azért egyszer elnéznék ebbe a Dachau környéki intézménybe bepillantanék a kartonozóba, ahol német precizitással bizonyára megvan még a kartonom. Vajon mi szerepel rajta a terápia félbe szakadásának okán ?

- Pucoljunk ! -kiáltottam Győzőre. Szerencsére már oszlott a forgalom és pár perccel később ráfordultunk a München -Stuttgart autópályára. Rövidesen megírom a történet folytatását, addig is maradok tisztelettel: Leskó László

Emlékképek... Emil bácsi

Két bejegyzésem már volt a London-Párizs túrával kapcsolatban ez a harmadik csak részben kapcsolódik ehhez az útvonalhoz. Egy különös figura régi utasunk Sebes Emil kapcsán.

Emil bácsit a rafting hőskorában ismertük meg. A Schwarzára jártunk 93-ban és tódultak a kalandot kereső utasok hétvégenként. Abban az évben igen meleg április köszöntött ránk, hónap végére úgy leapadt a folyó, hogy a május elsejei túrára félő volt, hogy hajózhatatlanná válik. Megnéztük Szlovákiában a Belát amely igen jó folyónak bizonyult és elhatároztuk, hogy a májusi túrákat már a Belára visszük. Kerekes András  barátunk a  Siesta iroda vezetőjével meg is beszéltük ezt már hétfőn. A távolság ugyanannyi, vásárlásról szó nincs, a folyó izgalmasabb, ez lesz a jó megoldás.

András csütörtökön hívott  kétségbeesetten: -Laci sorra mondják le a túrát, egy kis kopasz öregember uszítja őket, mondván olyan vízre viszitek őket amelyen a sapkájával leevez.

- Hát mi előző héten igen izgalmas órákat éltünk át a Belán , bizton mondhattuk, hogy erősebb folyó mint a Schwarza, pláne ha az jelentősen apad. Miközben Andrást kétségbeesetten próbáltuk meggyőzni, hogy mindez nem igaz felkiáltott:

-Épp most jött be az üzletbe.!

-No akkor add át neki a telefont !

Nem részletezem, Emil bácsi átvette a kagylót és nagyjából az alábbi beszélgetés zajlott le:

-Sebes Emil vadvízi túravezető vagyok

-Igazán ? És hol szerezte a vadvízi túravezető képesítést?

- Hát ööö igazából túravezető vagyok de már többször voltam vadvizen.

-Na és hol?

-Hogyhogy hol, hát a Salzán.

- És a Salzán hol?

- Wildalpennél a Naturfreund campingben.

-És Wildalpen felett vagy alatt szálltak vízre?

- Wildalpen felett

-Dehát ott nem is nagyon vad

-Hát nekünk nagyon az volt...

-Megnyugtattam, hogy lesz izgalom bőven. El is jött. Ült a Colorádóban, a lába beakasztva, nagyjából percenként esett ki a felsőteste, a feje a sisakban kopogott a köveken, rendre visszarángattuk. A célban hálálkodott, bár kissé megviseltnek tűnt. Ennek ellenére- vagy talán éppen ezért- el is jött egy Epernay-Párizs kenutúrára. A folyó közepén  evezés közben elevenítette fel emlékeit , nagyban mesélte a vadvízi kalandját amikor Kiss Pali rákérdezett:

-Emil te elmentél, minket meg lebeszéltél róla ?

- Hát igen.. én ot voltam...én ott csak voltam...

Így lett Emil bácsi állandó utasunk. Megszerettük. Olyasmi figura volt mint a Rejtő könyvekben Wagner úr, alkoholizmus nélkül volt olyan mosolyogtatóan szétszórt, szórakozott, ugynakkor mindig segíteni akaró kicsit kotnyeles, jószívű figura. Általában fontoskodása miatt az utasok nagyon utálták az első napokban, mert rendszerint próbálta átvenni a hatalmat, de a túrák vége felé rendre küldöttségek jöttek hozzám, mondván jövőre arra az útra jönnek, ahol ez a figura ott lesz, mert bocsánat a kifejezésért, de történetei alatt és a túrán nyújtott magatartása alapján,  hülyére röhögték magukat.

No Emil bácsi eljött a már megénekelt London-Párizs túrára. Már Londonban nagyot alakított. A kis csapat egy forgalmas úton akart átkelni, de hát  erre kevés esély igérkezett.. Ekkor lépett főszereplővé elő Emil bácsi

-Így kell ezt ! Rikkantott nagyot majd felemelt kézzel egy közeledő kamion elé ugrott: - Stop !

Kamion :satufék a mögötte haladó személygépkocsi amit egy hölgy vezetett belerohant. Emil bácsi megvonta a vállát:  Miért nem tartja be a követési távolságot? ! És mosolyogva elkarikázott a roncs mellett.

Éjszaka volt a kompátkelés a csapat hajnalban érkezett Diéppe-be. Az itteniek talán még mindig mesélnek arról a látomásról amit akkor átéltek. Ehhez szólni kell Emil bácsi öltözékéről.

Sisak: egy csehszlovák jégkorongsisak, amelynek szemellenzője egy szovjet vadászpilóta ( Emil civilben repülőgépszerelő is volt ) plexi célzórostélya volt. Mindenkinél rikítóbb papagályszerű bringás ingeinek egyikéhez bajor bőrnadrág majd a térdig, alulról hosszú fehér zokni szintén úgy térdmagasságig. De ehhez jött még a sajt szerkezete. A hátára átvezetve egy villogó STOP felirat, hogy hátulról el ne gázolják a sötétben. Mindehhez olyan kerékpáros cipő aminek egy kitüremkedő vájat volt a talpán , hiszen a pedál tengelye ebbe ment bele. De a földön járáskor éktelenül csattogott különösen a síma köves felületen. 

Ebben az öltözékben karikázott le a kompról a francia kikötőben és kereste a WC-t. Én sem tudtam pontosan hol található, de úgy gondoltam a kikötő belsejében biztosan és a terminál felé mutattam. Emil bácsi be is ment a terminálra, majd a mellékhelyiséget az első osztályú étterem túloldalán vélte felfedezni. Azonmód át is gázolt az étkező előkelőségek között. Leírhatatlan volt a hatás. Megjelent egy kanári , sisakban célzórostéllyal  a fején , a hátán villogó STOP felirat, cipője közben valami éktelenül csattogott a márványpadlón és közöttük oda- majd vissza gázolt néhány sorryt és entschuldigungot kiosztva a teljesen francia közönségnek.

Szóval ennyit most a mi Emilünkről, mert a bácsi megszólítás gyemeki lelkivilága folytán szép lassan lekopott a neve mellől. Vele kapcsolatban számtalan érdekességgel találkozhatnak majd a www.popeyelesko.hu oldalakon. A viszontlátásig maradok tisztelettel: Leskó László

Emlékképek a Londontól Párizsig tartó túra kapcsán II. rész

Én egyet ígértem csak igazán komolyan a feleségemnek amikor elvettem: nem fog unatkozni. És igazán mindent megtettem, hogy így legyen, példa erre az a 95 júniusi éjszaka, ami első angliai túra indulásaként vonult be kis vállalkozásunk  történetébe. Az asszony  kísérte ki Londonba Eszter nevű akkor 12 éves lánygyermekem segítségével a túrát, én Diéppe-be csatlakoztam be, hiszen azért itthon is volt tennivaló. Lackó ebben az évben került a mély vízbe, ezt az induláskor még nem tudtuk, de a felmerülő problémák miatt az ezt követő Loire túrát az akkor tizenötöt betöltött fiunkra kellett hagynunk, aki igazán tapasztalt volt már francia ügyben, és hát becsületére legyen mondva nagyszerűen oldotta meg a feladatot.

Indultunk Paksról 44 (!) kerékpárral megrakva a trailert, ezt úgy oldottuk meg, hogy speciális vázszerkezetbe raktuk  , első kerekeket kivéve, akkori világmárkának éppen nem mondható Hero  Rangers típusú bringáinkat.

Budapestről indult a busz én a mikrobusszal erőlködtem fel a trailerrel és már a Budafoki úton komoly problémák adódtak. Akkor -és talán azóta is-egyike volt a nevezett  út a főváros legegyenetlenebb útjainak. Az alaposan túlterhelt trailer, berugózván súrolta a kereket, ami mint később kiderült önmagában sem volt szerencsés, de a pótkocsi hátsó világításának kábelét odaszorította a kerékhez és elégette. Így értem hátsó trailer világítás nélkül, kicsit égett szagú kerekekkel esti 11 órára a starthelyre. Éjféli indulás volt, szállingóztak az érkező utasok, befutott a busz is, a sofőrök betoldották a kábelt, majd rákapcsolták az utánfutót a buszra, ami abban a pillanatban levágta a teljes áramellátást. Hosszan tartó sziszifuszi munkával ideiglenesen úrrá lettek a helyzeten, én búcsút mondtam a csapatnak, elindultam a javítandó gumihajókkal a zuglói hajójavítóhoz, hogy a megbeszéltek szerint bedobjam a használhatatlanokat a kerítésen majd hazamegyek Paksra és délután indulok a Salzára de előtte ellátom Lackót élelemmel és atyai instrukciókkal. Nagyon fáradt voltam , úgy döntöttem a bedobás után, hogy csak reggel megyek tovább, félreálltam egy sűrű fás-bokros rész alá a körvasút sor oldalában ( ember nem jár ilyenkor arrafelé ) és elnyúltam a hátsó ülésen. Új dolog volt a mobiltelefon, autóstöltő nálam nem lévén, hogy le ne merüljön a készülékem kikapcsoltam. Reggel azután végighallgattam az éjszakai krimit, feleségem bekapcsolva hagyott telefonja miatt jelentős részét felvételről közvetítve. Hollywoodi  történet, illetve annyiban nem, hogy a legelvetemültebb forgatókönyvírók is nehezen találnának ki ilyesmit. 

Elindult az autóbusz, de rosszul zárták le a javítás után a sofőrök a ponyvát és hátul a rekeszből a literes tejek elkezdtek a Rákóczi úti aszfaltra potyogni. Egy rendőrautó figyelmeztette kis karavánunkat, hogy mindjárt jön a locsolóautó, nem kellene nekünk tejjel ( pláne zacskóssal ) az ő szerepüket átvenni.. Ezek után a Hegyalja úton az első emelkedőnél kiderült, hogy hála a trailerbe is kerülő utascsomagoknak is, amikor nem vízszintes helyzetbe kerül a vontatmány az utánfutó sárvédője újra csak súrolja a gumit, füstölni kezdtek a kerekek. Busz félre, feleségem megpróbált segítségül hívni, de nem tudott. Fogott egy taxit, ( utasok-busz félreállva a Hegyalja úton ) repesztett vissza, hátha még a Dózsa György úti indulóhely környékén vagyok. Ekkor hagyta bekapcsolva a mobilját, másnap végig izgulhattam a közvetítést amelyben a taxisnak elsírta minden bánatát, és ahogy az próbált segíteni. Így élesben hallottam a budapesti éjszakában minden taxis számára elhangzó felhívást: Figyelem ! Keresünk egy  .... rendszámú fehér VW Transporter mikrobuszt, egy magas szőke sofőrrel, tartóztassátok, fel, megverni nem kell, de nagyon fontos, hogy megtaláljuk. Hát a Körvasút sori bozótos felé nemhogy taxi, még kóbor kutya sem járt. Marcsinak egyedül kellett megoldani a helyzetet. Először is a trailert kellett ép állapotba hozni  , kivergődtek a budaörsi útra, telefonfülke, telefonkönyv, keresni kezdtek közeli lakatost.

Kíváncsi lettem volna a lakatos arcára amikor hajnali kettőkor felhívja egy remegő női hang, hogy ugyan jöjjön már a Budaörsi útra, mert le kell vágnia két sárvédőt és ez nem vicc, hanem nagyon is közérdek.

Megérkezett emberünk, becsületesen ( és jó áron ) elvégezte a munkát, de ettől a trailer még túlterhelt maradt. Jött az ötlet: végül is nekünk nyolccal kevesebb kerékpár is elég valahová le kell pakolni őket. Bekanyarodott a vontatmány a budaörsi főutcára, majd megállt egy Panziónál, feleségem becsengetett és az igen kialvatlan, álmos arcú tulajnak elmagyarázta, hogy vészhelyzetben itt hagynánk nyolc kerékpárt, majd valamikor -ha elérik a kommunikációval -jön értük a férje, és igazán hálás köszönettel de az ő panziójának udvarát látja ebben a pillanatban alkalmasnak a beláthatatlan idejű tárolásra és a helyzet megoldására.

Sikerült ezt az embert is meggyőzni, így a busz útnak indulhatott. Nekivágott az M1-es útnak. Ez volt az az éjszaka, amikor pár óra leforgása alatt két borzalmas tömegbaleset is történt az éppen felújítás alatt levő nagyjából a METRO áruház magasságában levő pályaszakaszon. A buszt visszafelé terelték le az útról egy földutas szakaszon, és az éjfélkor Londonba indult vontatmányunk hajnali ötkor újra csak Budaörsön  köszöntötte a felkelő napot, és a földúton kirázódó ideiglenesen megjavított kábel egy zárlattal eltüntette a busz minden világítását.

Ekkor kapcsoltam én be a telefonomat, végighallgattam a krimit és hívtam az asszonyt. Szokásos szitokáradata végighallgatása után elmondhattam az időközben beugró megoldási javaslatot: -Figyelj ide ! Nyolc óra előtt esélytelen szervizt nyitva találni, Mosonmagyaróvárott a szokott benzinkutunknál láttam  egy autóbusz szervizt. Már világos van, odáig húzzatok le lámpák nélkül, nyolc lesz mire odaérek, és a benzinkutas barátomat hívom, hogy segítsen intézkedni.

Nem ragozom, az autóbusz begördült a szervízbe nyolckor, kilencre elkészült, megbeszélték az utasokkal, hogy kevesebb megállást terveznek ( még kezdetleges volt a tachográf szabályozás ) de Calaisig még behozhatják a kiesett időt. Nem részletezem: behozták, a következő reggel már Dover fehér sziklái alatt köszöntött rájuk a nap, innentől minden simán ment, és az utasok későbbi elmondása alapján nagyszerű túrát produkáltunk. Ma már repülővel érkeznek Londonba utasaink, ahogy azt rövidesen a www.popeyelesko.hu oldalakon is olvashatjátok majd. Az eddigi túrák élményeiről, váratlan fordulatairól rövidesen a bejegyzés harmadik részében. Addig is maradtam tisztelettel: Leskó László

Emlékképek a Londontól Párizsig tartó túra kapcsán

Hát igen... Újra előveszünk egy régi sikeres dolgot. Hat alkalommal is csináltunk túrát Londontól Párizsig, minden alkalommal nagy sikerel, sőt egy hetedik is volt, amikor az irányon fordítottunk és Párizsból tekertünk Londonba.parliament.jpg És most újra lesz, még pár hét és megtalálhatjátok a www.popeyelesko.hu oldalon. Ha valakit érdekelnek a részletek az írjon nekem. Addig is emlékezem. Jönnek elő a régi dolgok és ez egy rendhagyó fejezet lesz.  A történések között semmi összefüggés, csak a láncszemek egy bizonyos útvonallal kapcsolatos villanások lesznek. Egy kicsit azért, hogy belelásson az olvasó miken megy keresztül egy túraszervező az áhított siker érdekében. És az emlékképek sokasodnak, így ez a fejezet többrészes lesz. Most még csak az előkészületekről írok.images.jpg

Nos 1994-et írtunk annak is december közepét. Osztályommal az észak-olaszországi Pejóban síztünk, meglátogatva a Tonale gleccsert is. Irgalmatlan hideg volt, öt napon keresztül szakadt a hó, de a fene bánta. Diákjaim amúgy szerencsésnek mondhatták ( és mondták is ) magukat, minden szentnek maga felé hajlik egy kicsit a keze, a saját osztályom általában a legjobb vízitúrákon vett részt, a hőskorában belekóstolt a vadvízi evezés rejtelmeibe , és hát a Dolomitok legszebb helyein sízett köszönhetően áldozatkészségüknek és hát egy kicsit az én találékonyságomnak.

Következő év nyarára terveztük az első London-Párizs kerékpártúránkat, ekkor már túl voltunk néhány nagy sikerű Loire túrán, vágytunk elhagyni az öreg kontinenst ...és hát gyönyörűen hangzott az útitervben két sokak által álmodott európai nagyváros között a bringázás lehetősége. Ha már Pejóban voltunk, logikus volt, hogy bizonyos költségkímélés szempontjából onnan ugorjunk ki a ködös Albionba és onnan visszafelé felmérve az utat dolgozzuk ki az útitervet. Mert hát az utas az különös emberfaj, csak kérdez, csak kérdez csak kérdez, és hát nincs kínosabb annál, mint amikor az ember nem tud válaszolni. Mi pedig tudunk. Igaz néha csak arra emlékszünk, hogy a nagy tölgyfánál kell balra menni, mert a falu neve nem ugrik be, de jó tudni, hogy hova lehet lezárni a kikötőben a kerékpárokat, vagy éppen hol tudjuk elkerülni a forgalmasabb utakat.

Lejárt tehát az iskolai tábor ideje, egyik kollégám a busszal hazaindult az osztállyal, mi pedig feleségemmel és 23 hónapos Bence típusú gyermekemmel valamint angol tolmács kollégámmal Győzővel elindultunk sokéves Citroen típusú kocsinkkal, hogy Hannibál gyanánt átvágjunk az Alpokon, kicsit ellentétes irányban, mint anno az elefántok, viszont irgalmatlan hóviharban, ami a mélyebb völgyekben esőként érkezett. Az első hatvan kilométeren háromszor hólánc fel, hólánc le, nagy gyakorlatot és ruhámon rengeteg sarat szerezve a szereléssel. Így értünk el Chiavennába immár hólánccal. A térképen korábban kinéztem az útvonalat a Madesimo hágó felé, a városkában  feleségemmel meg is jegyeztük: Itt volt nyolc évvel ezelőtt, hogy St. Moritz felől lefele jövet a Maloja hágón ripityára égett öreg zsigulink fékje. - Hú, azok borzalmas kanyarok voltak, ugye emerre nem lesznek?- pislantott rám . Tétova válaszomban kevés őszinteséget sejtett, így hát szorítva az első ülés támláját mellette szuszogó törpénkkel az első ülésen csendben imádkozó kollégával megkezdtük őrült utunkat a hágó felé. Visszafelé jövet megállapítottuk, hogy igazán feltűnhetett volna, hogy az utolsó településeken be volt deszkázva az ablakok döntő többsége. Figyeltem , hogy az útszéli  karók között haladjak de egyre nagyobb lett a hó. Már láttuk a hágó tetején levő valószínűleg vámház lámpáit amikor jó háromméteres hófalba futottunk, megértve ezzel, hogy errefelé nincs tovább. Óvatosan tolattam vissza, feleségem folyamatos szitokáradata között ( ilyen helyzetekbe mindig feltűnően ideges az asszony ) majd  vagy tízszeres előre-hátra y-nal megfordultam a szűk úton és visszaindultam Chiavennába, ez volt a második szerencsefaktor, közben ugyanis már a jövetben letett kocsinyomot is eltüntette a hófúvás. Nyáron direkte arra autóztam és megfagyott ereimben a vér. Az út ugyanis olyan töltésféleként kanyargott a rudak akkor is kinn voltak de az út, amely természetesen októbertől áprilisig zárva, - csak mi nem vettük észre a táblát- úgy kanyarog felfelé, hogy aki arról letér több száz métert csúszik a hegyoldalon. Ha leestünk volna hóolvadásig meg nem találnak bennünket az biztos, ráadásul senki nem tudta merre is indultunk el. Szóval leértünk Chiavennába és elindultunk a Maloja pass felé az egyszer valamikor nyáron már átélt rosszemlékű szerpentinen. Síri csend volt a kocsiban, szakadt a hó odakinn az út járható volt, de féltünk ha megállunk már nem tudunk elindulni ( Chiavennában ugyanis ismét kénytelenek voltunk a hóláncot levenni , mert ott csak szimplán vizes volt az út ), felfele menet sem tűnt eleinte vészesnek, amikor meg már az volt, akkor a kanyarok között lehetetlen volt megállni. Erőlködtünk felfelé, amikor Bence elgügyögte: -kakilni kell. Megálljunk? Vetkőztessük le a gyereket, és ki vele a hófúvásba ? Különben is már mindjárt fenn vagyunk ! Pár perc múlva az illatokból éreztük: Bence nem bírta. De a nagyobb baj, hogy a kocsi sem. Az egyes-kettesben történő kipörgős erőlködés felőrölte  a hűtővizet, kis piros lámpa figyelmeztetett sürgősen az azonnali megállásra, ha nem éreztük volna mi is a gőz illatát. Megálltunk egy kiszögellésben. Megvártuk amíg lehűl a motor, közben Marcsi házakat pillantott meg pár száz méteres körzetben. Kétségbeesetten kopogtatott sorba mindegyikbe kezében edénnyel egy kis vízért ( uram bocsá langyos vízért ) de a derék svájciak a kelet európai szerencsétleneken sehogy sem akartak segíteni. Így hát hóval tette tisztába a vacogó és még kicsit illatozó gyereket az ítéletidőben.. Mi is havat akartunk melegíteni. Elő a kempingfőzővel ,megtömtük a kis lábast és jó tíz perc alatt fel is olvadt a hó és lett kb. fél cent víz a lábas alján. Nem részletezem: sziszifuszi munka volt, nagy csata, de győztünk. Felértünk Malojára, amúgy holtfáradtan ,éjfél volt, nekünk 8:30-kor indult Calaisból a hajónk. Gondolhatjátok : evés és pihenés nélkül rongyoltam át fél Európán nyolc óra alatt. 8:02-kor álltam be a Check pointra éppen két perccel a zárás után. Összeomlottunk. Vszont hála istennek  nagyon rendesek voltak a hajótársaságnál, átirányítottak egy kicsivel kisebb és furcsább kompra. Nem tudtuk pontosan megfogalmazni mi benne a különös, majd rájöttünk: rajtunk kívül csak kamionok vannak a hajón. Nem zavart különösebben, hisz negyven percnyi az út Dover fehér sziklájáig. Igazából nagyot szívtunk az újra indulásnál ( de szó szerint a rengeteg kipufogógázt ) ugyanis kicsit értünk csak később a mi szintünkre és a kamionok egyszerre kezdték el járatni a motorokat, mi pedig utolsók voltunk a sorban. Ezután már csak egy rendkívül megalázó migrációs vizsgálatot kellett átvészelnünk a kikötőben, majd előttünk Anglia a Londonba vivő országút.

Az első túra indulásának bohózatba illő történetét legközelebb írom le.

Addig is maradtam tisztelettel: Leskó László

Még csak a skót túra és a Milleniumi vasút vonalán c. túra található a popeyelesko.hu oldalakon ,  de már többen kérdezték lesz-e az idén is Temze völgyi túra és ha igen meséljek róla egy keveset, hogy megkönnyítsem a döntést.

Nos a Temze túrára érkező utasokat Londonban várom. Együtt utazunk majd ki a város szélén és természetesen a Temze parton levő Chertsey campingbe, ahol egy éjszakát töltünk majd. Reggel további transzfer Oxfordba, ahol 2 éjszakát alszunk. Az itt töltött két nap programja a város és környékének meglátogatása lesz, hosszabb túrát Woodstockba és a  Blenheim palotába a marlborough-i hercegek rezidenciájába, Churchill egykori lakhelyére tervezünk, visszafelé Bladonban megtekintjük a XX: század egyik legnagyobb politikusának a sírját is.

Oxfordból Wallingfordba majd Henley on Thamesbe  kerékpározunk majd. Előbb bűbájos vidéki kisvárosok, várak környékén túrázunk, Henleytől Brayig pedig igaz luxusnegyedek között kerekezünk tovább. De látjuk közben Marlownál a Lánchidunk eredetijét is. Az utolsó Temze völgyi túranap fantasztikusan sok mindent nyújt majd. Windsor kastélya majd a világhírű Eton college megragadó környezetben még csak a nap egyik felét jelenti, tovább kerekezve elérjük Runnymade mezejét a mai demokrácia bölcsőjét. Pontosan azon a helyen , ahol a király anno kihírdette a Magna Chartát ma emlékmű áll a folyó partján. 

Ismét Chertsey campingje következik, majd az utolsó kerékpáros nap, és a Hampton Court VIII. Henrik fenomenális palotája. Este már Londonban tölthetjük a szabadidőnket , miként a teljes következő nap is így telik majd. A következő napon transzferek a vasútállomásokra, repterekre és utazhatunk haza.

Nos hát így fog ez a túra kinézni. Valamenyi jelentkező utasunknakOTP Traveles szerződést küldünk, és az iroda készséggel segít a legmegfelelőbb autóbusz, vonat vagy repülőjárat kiválasztásában. Saját kocsival érkezőknek Chertseyben tudunk kocsitárolásról gondoskodni.

Hát ennyit mára a jövő évi ízelítőből. Maradtam tisztelettel: Leskó László 

Temze völgyi kerékpártúra

Nos akkor el is kezdem a komolyabb blog írást. A cél ugye az lesz, hogy a www.popeyelesko.hu oldalt jobban felfuttassuk és a facebookon keresztül folyamatosan beszámoljak ismerőseimnek, barátaimnak, a semleges érdelődőknek és az idekukucskáló kedves ellenségeimnek is örömemről, gondjaimról, bánataimról.
Egy potenciális utas érdeklődött, hogy a húsvéti Milleniumi vasút túrán ugyan megtekinthetné-e a Vintgar szurdokot. Bevallom sosem hallottam erről a helyről, ami azért nem jelent semmit, hiszen nagyon sok ilyen hely van szerte Európában, dacára annak, hogy Albánia  a törpeállamok és a Szovjet utódállamok kivételével szinte mindenütt megfordultam. Természetesen megnéztem a helyet a térképen és a neten is, örömmel láttam, hogy valóban nagyszerű látvány és  elkezdtem variálni, hogyan tudom a túráink menetrendjébe beilleszteni. Menetben viszonylag későn érünk Kranjska Gorába visszafelé meg sietni kell és késés is lehet, ezért egyik verziónak azt gondoltam, hogy fordítunk az útvonalon és az első napon tesszük meg a Jeszenice- Kranjska Gora útvonalat. Igen ám, de ez esetben Kranjska Gorából még este át kellene cuccolni Tarvisioba, majd reggel  ismét lepakolni a kerékpárokat. Kényelmesebb tehát ha Kranjska Gorában alszunk az első nap. A helyet megadom a blog írásának helyszínének. Tegnap elindultam haza Fornibó, errefelé jöttem, találtam is nagyszerű szálláshelyet a síközpontról ismert kisvárosban. No és elmentem menézni a szurdokot. Hát tényleg fenomenális. És milyen jó, hogy elmentem, az autós megközelítése ugyanis annak ellenére, hogy pár kilométerre van a sztrádától nem egyszerű. De a lényeg, hogy találtam nagyon alkalmas helyet közel a szurdokhoz, ahol a busszal meg tudunk állni, sőt akár innen is indíthatjuk a túrát, hiszen Jesenice központja gyakorlatilag a kerékpárúton ( melyet a helyszínen nem sok minden jelez pedig jó minőségű ) 6 kilométerre van, így innen kb 15 órás indulással is kényelmesen eltekerhetünk bőven még világosban történő beérkezéssel Kranjska Goráig. Ha valaki csak véletlen akadt volna blogomra és nem tudja, hogy milyen túráról beszélek az nézze meg majd a www.popeyelesko.hu oldalon a Milleniumi vasút mentén címszó alatt a kerékpártúráknal. Maradtam tisztelettel: Leskó László

Elindultam

Ma elindult saját blogom, főleg azért, hogy mindenki megnézhesse a popeyelesko.hu oldalt.